“Aki kézzel dolgozik az kézműves, aki kézzel és ésszel az mester, aki kézzel, ésszel és szívvel, az művész”
Aquinói Szent Tamás
Gábor úttörő a helyi borász közösségben, hiszen ő volt az első, aki Pázmándon minőségi, palackozott bort hozott forgalomba. Anno vele mentem életem első borfesztiváljára és nagy szerepe van abban, hogy ma borral foglalkozom. 2009 óta foglalkozik hivatásszerűen a borászkodással, 8 hektáros családi birtokán gazdálkodik élete párjával, Szilvivel. A mindennapokban borász kollégáimmal bármikor számíthatunk szaktudására, tapasztalatára, kóstolási rutinjára.
Saját pincéjében a legkorábbi évjáratú boraiból már csak elvétve akad, azonban egyik legrégebbi törzsvásárlója évről-évre megőrzött belőlük egy-egy palackot és egy rendhagyó kóstolón bepillantást engedett gyűjteményébe. Izgatottan vártam az alkalmat, hiszen Gábor sem kóstolta mostanában ezeket a borokat. Felvetődött bennem, hogy a reduktív, technológiailag kifogástalan, ízben és illatban is gyümölcsbomba fehérek, illetve a szintén gyümölcsösséget előtérbe helyező (de azért igen komoly beltartalommal bíró) vörösek vajon kiállták-e az idő próbáját?
A legkorábbi kóstolt évjárat a 2010-es sauvignon blanc akkori nevén a „Szingli” volt. A színe majdnem mint újkorában, sőt mi több, a palackozáskor hozzáadott minimális szénsav is ott volt a kortyban. Az illat már oxidatív jegyeket hozott, az ízben azonban ott volt a fajtajelleg. Hasonlóképpen szerepelt a 2012-es „ZEN” zenit. Szintén illatban zárkózott, ugyanakkor izgalmas, eredeti karakterének érettebb verzióját kóstoltuk. A gondos tárolásnak köszönhetően a fehérekben is ott volt az egykori stílus, annak ellenére, hogy az illatban nem az eredeti virágos, gyümölcsös jegyeket mutatták, ízükben ott voltak a gyümölcs aromák.
Ezután három rajnai rizlinget kóstoltunk egymás után, 2011, 2013 és a jelenleg futó 2020-ast. A legidősebb, a hosszú palackos érlelésnek köszönhetően erőteljesen mutatta a „petroltone-t”, a fajta gázolajra emlékeztető illatjegyét, melyet a TDN (1,1,6-trimethyl-1,2-dihydronaphthalene) nevű vegyület jelenléte okoz. A 2013-as kevésbé volt ennyire “keroziosan” fajtajelleges, de összességében azt gondolom, hogy a borok gazdag beltartalmuknak köszönhetően szép érési folyamaton mentek keresztül.
A vörösök időtállósága igencsak meglepett. 2010-es volt a legidősebb kóstolt tétel, egy „Basszus” küvé (Gábor egykori zenekarában ez volt a hangszere, innen az elnevezés) cabernet sauvignon, kékfrankos, pinot noir házasítás, még bíboros(!) reflexekkel és meglepő gyümölcsösséggel.
Házigazdánk egy külföldi tétellel, a spanyol Bassus nevű borral kedveskedett nekünk, mely a Bodegas Hispano Suizas pinot noir-ja (D.O.P. Utiel-Requena), agyagos, meszes talajról, kontinentális klímáról származó 2010-es száraz vörösbor, igazi érdekesség volt a sorban.
Gábor három cabernet sauvignonjával zártuk a sort, a 2011, 2013 és 2016-os évjáratokból. Mindegyik érett alapanyagból, már aszalt- és lekváros piros bogyós gyümöcsös jegyekkel hízelegtek nekünk. A hordós érlelés finoman fűszerezte a borokat, az utána következő palackos érlelés során pedig gyönyörűen összesimult a szerkezet és szépen gömbölyödött a tanninszerkezet (itt jegyzem meg, hogy ez a vörösboroknál csak fenolosan érett szőlő esetében lehetséges). A cabernet sauvignon fajta sajátja a testesség és a nagy beltartalom, érlelhetőség, ezekben a borokban tíz év elteltével is bőven van még érlelési potenciál.
Számomra a kóstolt vörösek bebizonyították, hogy Gábor ezzel a műfajjal is mesterien bánik, borai időtállóak, megdöbbentően jó formában vannak tíz év elteltével is. Reménykedem benne, hogy ezen az élményen felbuzdulva idővel majd évről-évre látni fogunk tőle ezekhez hasonló nagy borokat.
Jó kis időutazás volt, hálásan köszönöm, hogy részt vehettem a kóstolón, ilyen tényleg egy életben csak egyszer van…